2024. február 17., szombat

"MIKOR FOG MÁR VÉGRE OLVASNI?!”

 

A második félévben mindig megnövekszik azoknak a szülőknek a száma, akik azért fordulnak a Tanodához, mert „a gyerek lassan halad az olvasásban”. Az iskola és/vagy a szülők felől nagy a nyomás az első osztályos gyerekekre.

"MIKOR FOG MÁR VÉGRE OLVASNI?!”

Bizony nem feltétlenül akkor, amikor az osztálytárs vagy a szomszéd gyereke és a tesója, amikor annyi éves volt, mint ő most.

A hagyományos oktatásban az elsős gyerekektől azt várják, hogy egy év alatt tanuljanak meg szinte egyszerre háromféle betűfajtát olvasni (a 44 betűből álló magyar ábécé nagy és kicsi nyomtatott illetve írott betűit) a „megfelelő tempóban”. Ez a „megfelelő tempó” azonban nem egyszerre alakul ki minden gyereknél egy iskolai osztályban.  

Márpedig, akik nem tartják a tanító(néni) által diktált tempót, lemaradnak.

Második osztályban már értőn kéne olvasniuk szaknyelven megfogalmazott feladatokat például a számolás munkafüzetükben. (Sokszor nem a feladatot nem értik, hanem a leírásánál elakadnak).

Folyamatosan kudarcélmények érik a gyerekek egy részét, stresszelődnek, és azt tanulják meg, hogy ő bénák, nem érnek annyit, mint a többiek.

Szoronganak, és szorong vele együtt a szülő is.

A HAGYOMÁNYOS ISKOLA KÉPTELEN KEZELNI AZT, HOGY A GYEREKEK NEM EGYSZERRE SAJÁTÍTANAK EL KÉSZSÉGEKET, KÉPESSÉGEKET.

Három gyerekem közül ma az olvas a legtöbbet (kamasz fejjel hagyományos könyveket!), amelyik a legkésőbb és a legnehezebben tanult meg olvasni. Egyiküknek sincs baja az értő olvasással, a fogalmazással, és a szép külalakú kézírással.

Nem hagyományos állami iskolában tanultak, nem sürgette őket senki.

A tanítási folyamat differenciálására képtelen és a gyereket szorongásba kergető tanítók valaha biztosan tanulták, hogy az olvasás tanulása egy hosszú és összetett folyamat, nagy egyéni eltérésekkel. Ez vizsgaanyag a pedagógusképzésben.

Az olvasás olyan tanult képesség, aminek a kialakulása adott esetben több évet vesz igénybe. Nem ott kezdődik, amikor a kisgyerek beül az iskolapadba, és ránéz egy alma rajzára, majd pedig a mellette álló „A” betűre.

A tanulási folyamat nehéz lesz, ha nem rendelkezik a gyerek az olvasáshoz szükséges készségekkel.

Mik ezek?

Térbeli-síkbeli tájékozódás: Az a gyerek aki nem tudja merre van a jobb vagy a bal, a fent vagy a lent a betűk közti kisebb eltéréseket (pl.: b,d,p) is nagyobb valószínűséggel fogja téveszteni.

Vizuális percepció: A látás az olvasáshoz elengedhetetlen képesség, de ahhoz hogy a gyermek meg tudja különböztetni a látott betűket, látnia kell, azt is, hogy milyen vonalak és formák alkotnak egy-egy betűt.

Auditív percepció: Fontos, hogy a gyermek a hallott hangokat egymástól meg tudja különböztetni és betűk képéhez később megfelelő hangot társítson.

Fonológiai tudatosság: Ez a szavak belső szerkezetének felismerése, a szavak szótagokra, hangokra bontása.

Szerialitás: Sorrendiség. A szó, a szöveg betűk – írásos jelek - sorozata, amelyeket dekódolni kell. Szükséges a betűk ismerete mellett értelmezni a sorrendjüket.

Tiszta artikuláció: A helytelenül ejtett hang megnehezíti a helyes hang-betűkép társítást.

Emlékezet (vizuális és auditív): A betűk beszédhanghoz társított formájának elraktározása, majd előhívásához szükséges.

Nagy és finommozgások összerendezése: Enélkül nincs tiszta artikuláció és helyes ceruzafogás.

Analizáló-szintetizáló képesség: A részekből egészet építés és az egész részekre bontása. Betűből szót, szavakból mondatot, mondatokból szöveget alkotás – és fordítva.

A diszlexia kialakulása esélyes, ha mindezek nem alapozzák meg a formális olvasástanulást. Az értő olvasás kialakulása egy újabb szint, apró lépésekben történik.

Ha az olvasás tanulása szorongást okoz, meg fogja utálni a gyerek. Nem  fog könyvet a kezébe venni, de nem fog megérteni egy szerződést vagy álláskeresés során válaszolni egy írásban feltett kérdésre.

A tanító hivatkozik a központilag kiadott követelményekre, és arra, hogy a gyerek „rossz képességekkel érkezett”, az otthoni környezet nem volt megfelelő. Hogyne.

Ha a szülő a képernyő mellőzésével sokat mesél, felolvas könyvből a gyereknek, esélyes, hogy felkelti érdeklődését az iránt, ami a könyvben van.

A jó minta segít: a szüleit mindennap könyvet olvasni látó gyerek valószínűsíthetően könnyebben fordul az olvasás felé, mint a képernyőfüggő szülők csemetéi.

Mégis: az osztályteremben a tanító feladata nem az, hogy növelje az esetlegesen otthonról hozott hátrányokat, hanem épp ellenkezőleg: segítsen a gyereknek az behozni.

Lehet olyan szociális légkört teremteni, amelyben a gyerekek elfogadják, hogy nem mindenki ugyanott tart. Ha a pedagógusok elvárják, hogy a munkájukat árnyalt szempontok szerint és differenciáltan, de méltányosan értékeljék, akkor ebben jó példával járhatnának elöl...

Azt a hatást, amit az iskolai, tanítók által diktált eszement tempó vált ki, nagyon nehéz ellensúlyozni.  A hatásai viszont egész életen át elkísérik az embert.







2023. november 3., péntek

Szülőként érdemes tudnod, milyen egy középiskolai felvételi teszt


Ha négy- hat- és nyolcosztályos gimnáziumba vagy technikumba jelentkezik a gyereked, akkor januárban központi írásbeli vizsgán fog részt venni.  

Ezt tudod már egy ideje, készültök a megmérettetésre. Lélekben és talán otthon meg  különórákon is.

Tudod, hogy a matematikai és magyar nyelvi feladatsorok 10-10 feladatból állnak, és a vizsgázóknak tantárgyanként 45 percük van 10 feladatra. (Az SNI-sek kapnak plusz 15-15 percet). A feladatsor minden esetben 50 pontos.

Magas pontszámot nehéz elérni. 2023-ban a középiskolai írásbeli feladatoksorok átlagpontszáma a nyolcadikosoknál magyarból 33 pont, matekból 21 pont volt. 50 pontot csak néhányan érnek el – országos szinten.

Ha még nem gyakoroltatok együtt, akkor ideje belenézned egy-egy felvételi tesztbe matekból és/vagy magyarból, esetleg próbáld megcsinálni te magad is a kettőt 2 x 45 perc alatt!

Láthatod, hogy nem hagyományos tesztekről van szó. Ezek feladatsorok a tudást többnyire nem úgy kérik számon, ahogyan azt általában az iskolai dolgozatokban megszokta a gyereked.  

Az Oktatási Hivatal honlapján fel vannak sorolva a témakörök, amelyek szerepelnek felvételi tesztekben. Ezeket az iskolában gyakran időbeli eltéréssel, külön-külön anyagrészekként tanulják. A felvételin ezek egymással kombinálva jelennek meg a legtöbbször oly módon felépített feladatokban, ahogyan azokkal a tankönyvekben vagy a tanórákon nem találkoznak.

Ilyenek például a diagramokkal kapcsolatos vagy a szöveges feladatok. Nem megy semmire a százalékszámítás képleteivel, ha nem érti, hogy a feladat különböző részeiben alapot, százalékértéket vagy százaléklábat jelent ugyanaz a szám (ami esetleg nem is konkrét számmal kifejezett mennyiségként van megadva, hanem például egy kördiagramban középponti szögként ábrázolják, és aránypáral számolható ki.) Kevés az is, ha ugyan rutinosan old meg egyenletet, de nem képes a feladatok szövegét műveletekre átkonvertálni, azaz egyenletben felírni.

A magyar tesztekben hasonló a helyzet: esetenként egy feladaton belül meg kell találnia adott szófajú és/vagy szóképletű és adott hangrendű szavakat, egyúttal meg is kell találnia egy táblázatban, hogy azok milyen mondatrészi funkcióban vannak, vagy épp melyik mássalhangzótörvény vonatkozik. Vagy: hiába tud értőn olvasni; kaphat a szövegértésben olyan körmönfont módon megfogalmazott kérdéseket, hogy repül miatta 4-5 - alkalmasint nagyon sokat érő - pont. De a legtöbb gyereknek (és felnőttnek) sok gyakorlásra van szüksége ahhoz is, hogy például adott mondatszámú, nyelvhelyességében, helyesírásában és külalakjában kifogástalan fogalmazást írjon tíz perc alatt adott témában.

Ha átlagon felül szeretne teljesíteni, akkor nagyon fontos

-          tudja biztosan az alapokat

-          képes legyen egymásra építeni a tanultakat

-          legyen feladatmegoldási rutinja (akkor is megértse, hogy mire kérdez rá a feladat, ha az szokatlan módon van megfogalmazva)

-          jól tűrje a stresszt (vizsgaszituáció, szorít az idő)

-          érzelmileg támogató hátteret tudjon maga mögött

 

Sajnos az utolsó kitétel nem egyértelmű sok szülő és tanár kolléga számára . A következő felvételivel való posztban erről olvashattok.








 

2023. november 1., szerda

„Te leszel még, amikor én felnőtt leszek?”

 

Kezdett véget érni a kisgyermekkora. A kérdése pontosan ezt jelezte.

Drámai sejtések világosodtak meg fokozatosan a kis elméjében, és óriási teherként nehezedtek rá. Kapaszkodott belém, sírt és ölelt – félt. Kinőtte a kisgyermekkor időtlenségét: végérvényesen világossá vált számára, hogy nem az örökös jelenben élünk, és ennek következménye van.

Hat éves volt ekkor. Tudott már olyan emberekről, akiket ugyan még látott az életében, de többé nem találkozhatott velük. „Többé nem”.

Lesett neki, hogy mi, a szülei is ilyenek lehetünk, azaz ilyenek vagyunk. Halandók.

 

Nem segített igazán az óvodában a születésnapjain elhangzó mese sem, ami arról szólt, hogy angyalként élünk fenn az arany házikóban, és amikor megszületünk, az azt jelenti, hogy eljövünk a szüleinkhez. Rájött, hogy mi, a szülei sem örökösen vagyunk itt; hogy valamikor mi is lejöttünk a szüleinkhez – és egyszer visszamegyünk. Élt ugyan benne valamiféle elképzelés arról, hogy „csak” a testünk enyészik el, és a lelkünk és szellemünk valamilyen módon tovább él („angyalként”), de nem nyugtatta meg az a „csak”. Sőt. Továbbgondolta, hogy ha újra angyallá változik, akkor lehet, hogy már nem ugyanúgy jön le hozzánk, vagy esetleg valami egészen más következik.

 

„Anya, én egészben Én magam vagyok, a testem és a láthatatlan részem is! Nem akarok meghalni. És nem akarom, hogy te meghalj.”

 

Mit jelent egy felnövő kisgyereknek a test és a szellem kettőssége? A végesség?

Alapvetően ugyanazt a dilemmát, amit felnőtteknek – hitbéli és egyéb meggyőződéstől, beállítódástól függetlenül. Amióta világ a világ, ezek az élet alapvető kérdései. Sokféle válasz született rá, de a kérdés ugyanaz marad. Török Sándor olyan szépen írja le, hogy a gyerekek nem csinálnak mást, mint keresetlen formában ezekre kérdeznek rá. Nem tudnak nem rákérdezni. (A felnőttek már hajlamosak félretolni, elnyomni, „elfelejteni”).

 

Mit is mondhattam volna?

Nem adhattam könyörtelen választ egy hat évesnek, de nem is hazudhattam. Az hosszú távon fájdalmasabb lett volna neki.

Mellette voltam szeretéssel, megnyugtató jelenléttel, amiben benne volt az, hogy „Igen, nem leszek örökké”, és az is, hogy „Most itt vagyok melletted, nagyon szeretlek és mindent megteszek, hogy nagyon-nagyon sokáig itt lehessek veled.” Beszéltem neki arról, hogy lesz idő, amikor én már olyan öreg leszek, hogy kicsit vágyni is fogok vissza az arany házikóba.

 

Azóta eltelt tíz év. Ma már arról is tudunk beszélgetni, hogy milyen átok lenne a halhatatlanság. A végesség tudata persze ott van, és szorongat – ezt nem hallgatjuk el most sem. Elfogadjuk, hogy valamikor meg kell válnunk egymástól bizonyos értelemben. (Ez az anyaság legnehezebb része, nem a nem az évekig tartó kialvatlanság.)

 

Persze nem mindegy, hogy mikor megy vissza az ember az arany házikóba. Mindig megígérem, hogy nagyon vigyázok magamra.

 

És összebújunk.

Amikor csak lehet.




2023. október 23., hétfő

A szabadságra nevelés nem azt jelenti, hogy mindent megengedünk

A „szabadságra nevelés” nem azt jelenti, hogy mindent megengedünk a gyerekeknek.

Ezt talán csak azok gondolják, akik köré a szüleik és a tanáraik nem értelmes nevelési határokat tettek, hanem falakat.

Természetesen szükség van szabályokra és határokra. Mi sem áll távolabb a szabadságra neveléstől, mint az irányítatlan káosz.

Túl tág a határok között viszonyítási pontok, nincs biztonság. Az a gyerek, akire mindent ráhagynak, szorong.

A túl szűk határok viszont falakként vesznek körül. Az a gyerek, akinek mindig megmondják, hogy mit gondoljon, nehezen lesz önállóan gondolkodó felnőtt. Nem lesz felnőtt. 

Nincs szabadságra nevelés az olyan családban, ahol  a szülők mindent ráhagynak a gyerekre. De ott sincs, ahol túlféltik, majd később minden percét lekötik a gyerek általuk elképzelt majdani szakmai karrierje érdekében.

Az iskolában nem csak abban a szabadság korlátozása, ha egyentankönyvekből kell tanulni, vagy nem lehet inni órán. Ott kezdődne, hogy nem bünteti a hibázást a tanerő, és a gyerekeknek van kedve/mersze kérdéseket feltenni.

A szabadságra nevelés hogyanját nehéz elképzelni, ha valaki nem tapasztalta meg, hogy a gyerekek (és felnőttek) micsoda dolgokra képesek, amikor engedjük őket megoldást keresni a maguk módján. 

Szellemi szabadság elérésére az a felnőtt képes, akit gyerekként hagytak, hogy a megoldásokat a maga útján keresse – tévedések árán is, sőt éppen azok által. 

A túl szűk határok között felnövő emberek hajlamosak azt gondolni, hogy a szabadság azt jelenti: mindent meg szabad tenni, felelősségvállalás nélkül.

Pedig minden nap tapasztalom: valódi felelősséget csak az érez, aki nem büntetéstől fél, hanem az önállóan hozott döntése következményeit vállalja.

A szabadságra nevelt ember meg tudja formálni a saját véleményét és felvállalja azt.

Választani akar és tud a lehetőségek között.

Sőt: képes meg is teremteni az életben a választás lehetőségeit - nem passzívan várja azt egy felsőbb hatalomtól.

A szabadságra nevelt gyerek felnőtt korában tudni fogja, hogy a szabadsága nem olyan dolog, amit "megengednek" neki; nem várnia kell rá, hogy megkapja.

 

Sok-sok közhely… De hát ami közhely, az nem feltétlenül nyilvánvaló is. Különösen, ha ott a nyugtalanító kérdés:

 Olyan felnőttek, akik - a leírtak értelmében - nem szabadok, hogy tudják szabadságra nevelni  a gyerekeket? 







2023. október 17., kedd

"MINDIG VESZEKEDÉS LESZ A VÉGE"

 

„Próbálok türelmes lenni, de mindig veszekedés a vége, amikor leülök vele tanulni.” – ha ezt megélted már, akkor helyben vagy.

 Emlékeztek, hogyan írt erről Vekerdy Tamás?

 

"Az első három-négy perc után a szülőben egyszerre csak az dereng fel, hogy - amit eddig egy pillanatig sem hitt el - talán tényleg van valami igaza a tanítónéninek, aki "gyengének" tartja a gyereket. Igen. Úgy látszik mégsem olyan okos ez a gyerek - és nem olyan ügyes -, ahogyan ő ezt addig hitte, látta, tapasztalta.

Mintha tényleg butább volna egy kicsit.

Buta ez a gyerek?

Rosszak a képességei?

Fájdalmas feltételezés.

És bosszantó.

A következő három-négy percben a szülőben az dereng fel, hogy ez a gyerek jellemhibás. Alamuszi. Hálátlan. Úgy csinál, mintha nem figyelne - közben mással foglalkozik, "miközben én itt kínlódom vele".

Talán nem is elfelejtette ezt a második nyelvtanleckét - amire úgy bukkantam rá bogarászva a könyvben -, hanem letagadta.

hazudik.

Hazudott nekem.

És a következő három-négy percben feldereng bennem valami - bennem, a szülőben -, amire eddig még sohasem gondoltam.

Ez a gyerek nem szeret engem.

Most elkaptam a pillantását: milyen hideg gyűlölettel néz rám.

Ez a gyerek engem utál!

És nem telik-el egy negyedóra az együtt-tanulásban - a szülő ordít, a gyerek üvöltve sír."

 

Érdemes hát fontolóra venned:  

A gyereked otthon (különösen az esti pihenőidőben) már nem akar tanulni. Hiszen egész nap iskolában volt... Tőled meg épp nem azt várná, hogy úgy kelljen rád figyelni, ahogy a tanárára.

Ha a tetejébe még ugyanúgy akarod otthon tanítani őt, ahogyan az többnyire az iskolában történik (azaz őt nem a valódi érdeklődés vezeti a tanulásban), akkor eleve vesztésre állsz egy felesleges célokért vívott csatában.  

Lehet, hogy nem érted, hogy ami a te felnőtt gondolkodásod számára egyszerű és egyértelmű, az miért nem megy át a neki. (Fogadd el, hogy az a "miért" nem az ő hibája.) 

A türelem és szufla elfogy estére benned is. Talán remek didaktikai érzékkel rendelkezel, mégis hajlamos vagy ingerülten reagálni. Pörgésben voltál egész nap. Úgy kell már neked ez az egész, mint mókusnak az erdőtűz. Magaddal szemben se támassz lehetetlen elvárásokat.

Megeshet, hogy a magántanárától minden további nélkül veszi ugyanazt a segítséget, amit tőled nem, vagy nehezen fogad el. Ezt egyszerűen vedd tudomásul. Oka van rá. És nem az, hogy a magántanárától tart - sőt. Tőle azért fogadja el jobban, mert ő maga sem az otthoni szerepben van, nem kell megfelelnie az elvárásaidnak. 

..................

Ezek a tapasztalataim magántanárként, de szülőként a gyerekeimmel tanulva ugyanúgy át kellett gondolnom ezeket a kérdéseket, mint neked. 😉







2023. szeptember 12., kedd

MIÉRT UTÁLJÁK SOKAN A MATEKOT?

 Miért emlékszik vissza sok felnőtt úgy, hogy nem szerette a matematikát?

… hogy unta az órát?

… hogy félt a dolgozattól, a tanártól, egyre inkább túlélésre játszott az órákon…

… hogy nem tudta, mi a haszna az egésznek.

Én azt látom, hogy már elsőben elkezdődik a rossz érzések-élmények asszociálása a számolás tanulásához. 

Eszement a tempó: a mennyiségek különböző módon történő érzékelésére sem hagynak időt egy elsősnek. Arra pláne nem szánnak időt és energiát az alsós tanítók, hogy a számolás tanításában ne csak az intellektussal megragadható dolgokra támaszkodjanak, hanem a mozgásra és a ritmusra is.

…. már a műveleteket veszik, holott még kialakult számfogalom sincs.

…. értően olvasni még nem tudó elsősöknek/másodikosoknak kellene értelmezniük szakkifejezésekkel megtűzdelt feladatleírásokat.

…. váltószámokkal való számolást kérnek számon másodikosokon úgy, hogy azok még nem tudnak tízzel-százzal osztani és szorozni, nincsenek képben a helyiértékeket illetően.

…. számolási rutin nélkül érkeznek meg a gyerekek a felsőbb osztályfokokra, ahol már egyre bonyolultabb logikai struktúrákban kéne összekötni az addig tanultakat.

…. és nem tudják hétköznapi tapasztaláshoz kötni a tanultakat.

A matek egy fontos tudás. Nem szabadna, hogy szorongást keltő tantárgy legyen.

Szerintem az nem pedagógiai siker, ha időhiányra stb. megnyugszunk abban, hogy a jó képességűnek nevezett gyerekek boldogulnak, mellette pedig adottnak vesszük, hogy maradnak az osztályban olyan gyerekek (esetleg nem is kevesen), akikben félelem (legjobb esetben is fásult közöny) alakul ki a matektól.

Létezik olyan pedagógiai gyakorlat, amelyben ez elkerülhető - akár az elitoktatásban is differenciálni tudó Nobel-díjasainkat kinevelő Rátz Lászlót vesszük, akár azokat a névtelen tanítókat, akik nem rendelték alá a központi direktíváknak a rájuk bízott gyerekek valódi szükségleteire figyelést. 




2023. szeptember 10., vasárnap

NEM AZ ERŐFESZÍTÉSTŐL KELL KÍMÉLNI ŐKET, HANEM AZ ÉRTELMETLEN ERŐLKÖDÉSTŐL

Alter tanárként és (gyerekeit otthon is tanító) szülőként gyakran találkozom azzal a sztereotip elképzeléssel, hogy a nem hagyományos módon oktatott gyerek nem szerez elég tudást és nem szokik hozzá a szorgalmas munkához.

Ezt tanárként és szülőként is cáfolom.
Nem az erőfeszítéstől kíméltem soha az általam tanított gyerekeket és a sajátjaimat – hanem az értelmetlen és felesleges erőlködéstől.
Értelmes erőfeszítés az, amikor egy gyerek a figyelmét összpontosítva képes megoldani olyan feladatokat, amelyek életkorának és az érettségi szintjének megfelelőek.
Értelmetlen elvárás azonban például, amikor egy másodikos-harmadikos gyereknek - pusztán a váltószámok ismeretére utalva - kell műveleteket végezni a mértékegységekkel, anélkül, hogy azt megelőzte volna a gyakorlati tapasztalás valamint a kerek tízesekkel való szorzás és osztás rutinossá válása. Kellő gyakorlati alapozással és/vagy egy év múlva kiválóan boldogulna – de a rendszer nem vár, most kap a dolgozataira kettest, és éli meg, hogy béna.
Teljesen kontraproduktív az is, amikor a felsősnek összefüggések megértése nélkül lexikális ismereteket kell bebifláznia. Holott a nyolcadikos tanítványaim és saját gyerekeim önálló kutatómunkát követően képesek voltak tartani egy prezentációval illusztrált félórás előadást az általuk választott témából. Jól strukturálva, érthetően és érdeklődést felkeltően beszélve (nem a prezit olvasva). Erre fel lehet őket készíteni évek alatt, fejlesztve az ehhez szükséges készségeiket és képességeiket.
Mégis gyakran találkozom azzal a jelenséggel, hogy a gyerekek elvesztik a motiváltságukat; csak a szorongás nő bennük. Elmélyülésre nem hagynak nekik időt, de számon kérnek rajtuk olyasmiket, amikre még nem lehetnek képesek, vagy amiket igazából sehova nem tudnak tenni a világukban.
Hogy miért rossz ez?
Akadályozza a hatékonyságot a tanulásukban.
Márpedig egy gyerek eljövendő sikereit nem a bebiflázott tényanyag fogja garantálni, hanem a tanulási képességei.
Amikor a egy tanár arra hivatkozik, hogy magasak a követelmények, és sietni kell az anyag leadásával, akkor az iskolának „tanít” és nem az életnek.
Több mint harminc évvel a rendszerváltás után a magyar iskolák többségében még mindig 19. századi módon állnak a kérdéshez.
Pedig ez nem csak a gyerekek számára értelmetlen erőfeszítés, hanem a tanárok számára is.
A gyereknek nincs mozgástere a változtatásra – a felnőttnek van.